Kucsinka Gabi - újságíró, projektvezető, Hanga

2017.01.17

BrandM: Mi az a szemlélet, ami segít téged abban, hogy teljes legyen az életed?
Kucsinka Gabi (KG): Az egyik legfontosabb változást az hozta az életembe, hogy megértettem, ami történik velem, körülöttem, az értem van. Rögös út áll mögöttem, akik ismernek, tudják, hogy újszülött gyermekem elvesztése, alkoholista édesanyám segítése a gyógyulásban és még sorolhatnám mennyi kacifántos történéssel volt kikövezve ez az ösvény. Az összes nehéz dologról, első ránézésre tragédiáról bebizonyosodott, hogy ha összerakom életem puzzle-jét, mind-mind jelentősen hozzájárult pozitív változásokhoz, ahhoz, aki ma lenni tudok. A pozitív gondolkodás szuper üzenet, de önmagában, amíg fejben volt meg és csak a felszínen mantráztam, sehova nem vitt, sőt néha szkeptikusan azt kérdeztem magamtól, mi értelme pozitívnak lenni, ha ugyanúgy jönnek a nehézségek.

BrandM: Hogyan változott ez meg benned?
KG: Nem tudom, mikor és hogyan született meg bennem nagyon mélyen, szinte sejtszinten érezhetően, hogy a lényeget másképp kell megtalálnom: azóta nincs jó és rossz történés, csak zajlik az élet, és mindenből tanulok, fejlődöm, és amikor zokogva fetrengek, mert ilyen is van, abban is jelen van a hála. Na amikor ezt megtapasztaltam és nem csupán a fejemben, akkor megértettem, mit jelent a valóban pozitív gondolkodás. Minden, ami történik velünk, mindenki, akivel összesodor az élet, értünk van, akár abba is hagyhatjuk, hogy félünk a változásoktól. Lehetőségek ezek, hogy haladhassunk valódi utunkon, ez az egyik legfontosabb, amit meg kell értenünk.

BrandM: Elméletben jól hangzik, de például a hivatásod megtalálásában ez hogyan jelent meg?
KG: Ez pont egy remek példa. Sikeresen vittem családi vállalkozásunkat egy elég férfias területen, kertészeti termékek beszállítójaként egy barkács áruházláncba. Egy napon ez a lánc kivonult Magyarországról és a sok év felépített munkája tovatűnt. Persze először megjelent a félelem, a tátongó lyuk a családi kasszán. De hamarosan az is megjelent és nagyon erős volt az érzés, hogy ez az egész egyetlen célt szolgál, hogy megtaláljam a valódi hivatásom. Szembejött velem a női témákat boncolgató Terézanyu pályázat, anya-lánya témakörben, aznap volt a leadása. Éjfél előtt kicsivel rányomtam a küldés gombra, és megnyertem a pályázatot. Érdekes, hogy pont édesanyám betegségének történetével, ami akkor már jó ideje szerencsés fordulatot vett, de e nélkül nem írtam volna meg a pályázatot. Ekkor eszméltem, mennyire fontos nekem az írás, a nők, mint téma, és fél év múlva már elindult a Hangák, a Zöldre érett nők közössége, újságíró lettem a helyi lapnál, és Rácz Zsuzsa hívott, dolgozzunk együtt. Remélem, jól érzékelhető, hogyan alakult át teljesen az életem, és hogyan lett a nehézségekből lehetőség.

BrandM: Tenni nem is kell szerinted, hiszen a lehetőségek úgyis jönnek?
KG: A Hangák szlogenje, "Tégy egy lépést, mindegy mekkorát!". Ez alapvetően a környezettudatosságra vonatkozik, de ha jól belegondolok, az életfilozófiám is lehetne. A tudatosságot minden területen aktív tudatosságnak élem meg. A legnehezebb szerintem kinyílni a lehetőségekre, hiszen a megoldásokat instant és készen kapjuk, észre sem vesszük, és állunk rá a megszokott útvonalakra. De a legszebb, amikor először elkezd mocorogni belül: mi van, ha másképp érzem jónak? Mi van, ha a kész megoldás nem lehet megoldás mindenki számára? A Hangák egy teljesen egyedülálló modell, amiben a közösségi vásárlás, a magyar gyártók környezetbarát termékei, a lehetőség nőknek és jó ügyek szolgálata egyszerre jelenik meg. Addig rendben, hogy jött ez a képtelen ötlet, de mire ez formát öltött és valóban megszületett, az egy félév mindennapos munkáját kérte tőlem. Hagyni kell, hogy a lehetőségek jöjjenek, de ha itt vannak, megragadnunk nekünk kell.

BrandM: Végszóként ezt tekinthetem az életfilozófiádnak?
KG: Ha meglenne a nagy és végleges életfilozófiám, nem lenne értelme holnap felébredni. Hívjuk ezt negyven körüli pillanatképnek inkább és negyven év múlva nézzünk újra rá.

BrandM: Köszönöm Gabi!

Kucsinka Gabi
www.hangak.hu

Fotó: Bodó Gábor